Vot egy kevés üresjárat a blogot illetően, de ne rója fel nekem mind a két olvasóm, hisz jó helyre ment a lopott időm.

Volt a múltban egy folytatólagos léptékű projektem, ami pár napja ért véget, így végre visszatérhetek a szabadbölcseletekhez.

Hogy pedig mi is ez a dolog? - kérded

Nos, egyyenlőre annyit mondhatok, hogy a kaszás is járt már gyerekcipőben.

Más:

Amíg azon a bizonyos, fent említett projekten dolgoztam, volt egy vezetett, és a projektben végig kísérő gondolat a fejemben, amit egyre fejlesztgettem, és dédelgettem.

Ez pedig nem más, mint az alkotás folyamata maga. Érdekes dolog ugyanis, ez a fajta elfoglaltság.
Ez az egyetlen dolog ugyanis, amit a keresztény isten - mekkora egy pojáca... - elsődleges feladatának tartottak, mégis bármely, kollektív tudattal rendelkező szénalapú organizmus képes rá.
"Én vagyok Isten?" - merül fel a kérdés - "Képes vagyok e Én is egy világot teremteni?"
Még azt is megkockáztatom, hogy mind egy bonyolult tudat kitalált organizmusai vagyunk csupán!

De félre témát!

Magunk IS szemtanúi voltunk, a mások által alkotott világoknak, ha nem építetünk is egyet magunknak.
Ki ne ismerné a Minecraft-ot, példának okáért! Sok százezren részesei egy ilyen, kollektív tudat által létrehozott világnak, és organizmusokká, sőt, néha a teremtők szerepét öltöttük magunkra.

De, vegyük például a lényegesen szélesebb körbe tartozó mangák, és animék világát!
Írók ezrei csupán, de a történelem során rengetegen hozták létre a saját, alternatívvá, és önössé tett világukat. Némelyik annak a világnak az alapjaira építkezett, amiben él, ám a legmerészebbek, a legKREATÍVABBAK - beszéltünk már róluk - képesek voltak kiszakadni a világból, amibe belekényszeredtek, és egy teljesen elvonatkoztatót feltámasztani, és életet önteni bele.

És kik lakják ezeket a világokat? - kérded

Mi mind.
Hasonlóan a korábbi Minecraft-os példához, ezesetben is magunk épülünk bele ezekbe a világokba.
Kicsikét.
Ha rajtakaptátok már magatokat, hogy egy ilyen élményt kiövetően kardot képzelve a kezetekbe csapkodtatok, vagy pattogtatok titánról titánra, na az, az!

Minden alkalommal, amikor valaki egy kedvenc karakterét cosplay-ezi, az - ha csak egy rövid időre is, de - részesévé válik az univerzumnak, ahonnan a karakter származtatható.

 Szeretünk néha egy másik univerzum lakosai lenni.
Talán, mert egy kicsit más bőrben látjuk önmagunkat, vagy mert az ehhez a világhoz tartozó "önmagunk" helyzete annyira elkeserítő, vagy csak egyszerűen túl unalmas.

Jómagam, Nyuszi-san is élt már át pár olyan kibírhatatlan helyzetet, mikor csak egy ilyen interuniversal riftelés tudott kizökkenteni a monoton gyilkolásvágyból.

DE!

Mi van, ha nincs több?

Ha az alkotott világok már nem tudják többé megadni azt, amire az arra éhezüknek szükségük van?

Ekkor kezdenek el maguk is alkotni.

Látnak maguk előtt egy világot, és csak annyit kell tenniük, hogy belekapaszkodnak.

A világok teremtését viszont óvatosan kell tennünk. Az elkövetkezendőkben egy metaforával ézékeltetném a procedúrát:
Az önmagunkban megszülető ötlet egy friss tojás. A mérete, vagy a héj vastagsága lényegtelen, és emberfüggő. Mikor elkezdjük kibontakoztatni a világot, akkor törjük meg először a tojás héját. A tökéletes alapok egy biztos lábakon álló kiscsibe.
A csibét, míg növekszik, meg kell óvnunk attól, hogy megbotoljon, és felsértse magát. Ha a csibe tollai lassan színeződnek, tudhatjuk, hogy lassan klészen lesz a fészek elhagyására.
Kritikus pont!
A növekvő madarat eddig a karjainkban tartottuk, most viszont megragadjuk. A döntés itt született meg. Már nem fordulhatunk vissza, az univerzum születőben van.
A megvalósítás, a repüléspróba. Bíznunk kell a madarunkban, és a tollaiba kapaszkodni, hogy engedjen szállni minket. A fészket elhagytuk. Ha a madarat erősnek neveltük, könnyen elbír majd minket, ám ha kiskorában sokszor elesett, ha a tollai tépettek, ha alultáplált, vagy túltáplált, mindenképp az enyészeté. Minden a felépítésen múlik, és rajtunk. Hagynunk kell a teremtményt, hogy minket vigyen.
Ha kitartóan kapaszkodunk, bármilyen is a madár, ha röpképes, elbír majd minket. Viszonat, ha elengedjük, míg visz minket, azzal felsértjük, és le is zuhanunk.
Ilyen esetben, az elengedett madarat sehogy sem leszünk többet képesek visszahívni.

A teremtés ilyenkor kudarcot vall.

A világ, amit teremtünk, így lesz tőlünk függően erős, vagy gyenge. Él majd, vagy halva születik. Rajtunk dől el.

És mi a helyzet akkor, ha kényszeredetten, vagy hivatásból próbálunk létrehozni egy világot?

Csak az, ami akkor, mikor puszta kézzel próbálsz felnyitni egy tojást.

 Köszönöm a figyelmed!
Ha érdekelt, amit láttál, oszd meg, vagy beszélgess
róla egy barátoddal, én azt honorálom.

Valamint, ha érdekel a munkásságom, érdeklődj személyesen.

A georabbitstudios@gmail.com címen válaszolok, jó témáról bejegyzést írok.
Irány a kaland!